Olvasói rovatunkban az egyedülálló szülőket érintő helyzeteket az ő szemszögükből is szeretnénk bemutatni nektek. Ezen a fórumon minden érintett megoszthatja történetét és tapasztalatát, így segíthetjük egymást, és tanulhatunk az esetleges hibákból, kutatva a lehetőségeket.

Neked is van hasonló történeted, élményed, ami az egyedülálló szülők kapcsolati igényeivel/társkeresésével kapcsolatos, vagy csak válaszolnál Zoli történetére? Küldd el a véleményed vagy saját tapasztalataid, akár név nélkül, vagy álnéven, és a legérdekesebbeket megosztjuk a blogon. Leveled erre a címre küldd el: padaamblog@gmail.com

"Kedves Blog! 34 éves férfi vagyok, és nem rég megismertem egy velem egyidős nőt, aki két gyerekét egyedül neveli. Hozzátenném, hogy nekem a legutóbbi kapcsolatom óta semmilyen komolyabb kapcsolatom nem volt, csak összejárogattunk egy nálam fiatalabb nővel, de míg neki ez úgy jó volt, én valami komolyabban gondolkodtam. 
Szóval, ezzel a hölggyel társkeresőn ismerkedtünk meg. Az elején még nem tudtam, miért neveli egyedül a gyerekeit, és hol az apa, később már elmondta - itt most kihagynám, nem szeretném, ha magára ismerne, meg az egész történet szempontjából sem fontos.

Két, számomra szokatlan dolgot említenék:

- zavar, hogy mindig én járok fel hozzá, ő hozzám ritkán tud – ezt most nem részletezném különösebben, részben a távolság miatt, részben meg amiatt, hogy nem tud otthonról olyan könnyen elszakadni. És nekem, mint férfinak, kínos, hogy én járok fel a nőhöz, nem pedig fordítva. Lehet, hogy ez csak engem zavar. De ilyen helyzetben még nem voltam.

- a másik, hogy állandóan az anyja szavait hajtogatja egyes helyzetekre: „édesanyám így csinálja, ...meg azt szokta mondani, hogy...” Ez nem zavar annyira, mert nyilván szoros a viszonyuk, de nem múlik el találkozó úgy, hogy az anyja ne merülne fel, mint bölcsességforrás. Én is jóban vagyok az anyámmal, de soha nem idéztem tőle, vagy hagyatkoztam a szavaira élethelyzetekben.

Harmadik dolog lehetne az én hozzáállásom a gyerekeihez, de ezt nem is nevezném problémának, inkább csak az én tapasztalatlanságomból eredő érzésnek. Nekem nincs gyerekem, nem ismerem a nevelési elveket, de az ő két gyereke annyira eleven (direkt nem a rossz szót használom) hogy nagyon be tudok feszülni tőlük. Viszont jóban kell lennem velük, vagy legalábbis kedvelnem őket. 7 és 9 évesek. Ebben a korban meg az az egészséges, ha a gyerek érdeklődő, nyüzsgő, mert fel akarja fedezni a világot, gondolom én. De az időnkénti visítozásuk, meg az állandó rohangálás engem zavar. Nem tudom megszokni. Az anyjuk meg csak akkor szól rájuk, amikor valami borul, vagy veszekednek. Nagyon nehéz velük, nem is fogom fel, hogyan bírja egyedül. Neki ez elég nagy teher, és segítenék is neki, ha tudnám, hogyan.
Kevés dolgot enged, néha kicsit kirekesztő is; van az ő élete, meg néha a kettőnkké.

Arra lennék kíváncsi, hogy egy ilyen helyzetben lévő anya szeretné-e egyáltalán mélyíteni valakivel a viszonyt? Ő szerintem akarná, a jelekből legalábbis úgy vettem le."