Ha már túljutottunk egy házasságon és valószínűleg pár egyéb párkapcsolaton, akkor eléggé tisztában lehetünk azzal, hogy milyen típusú személyiség vált ki belőlünk azonnali vonzalmat, kire tudunk rákattanni nagyon hamar, és ha ez a rákattanás nem viszonzatlan, az milyen turbulenciákhoz, akár drámákhoz vezethet.
A zsigeri vonzalom nagyon erős, boldogságot okoz, ugyanakkor hatalmas szorongást is, mert amint rákattanunk az általa képviselt drogra, elkezdünk attól félni, hogy mégse lesz a miénk, vagy hamar elveszíthetjük. Ezért elég sok őrültséget vagyunk képesek elkövetni, akár még meg is alázkodunk, könyörgünk, üldözzük a másikat. Olykor ez a viselkedés teljes visszautasításra talál, olykor a rezgéseink egymást erősítik és a vonzás kölcsönös… Csakhogy ebből általában nem lesz boldog kapcsolat.
De hiába tudjuk ezt az eszünkkel, ha egy első telefon, egy első randi alkalmával érezzük a mágneses vonzerőt, akkor szinte biztos, hogy nem tudunk ellenállni és nem fogjuk azt mondani, hogy bocsi, de túlságosan elvarázsolsz, ezért inkább ne találkozzunk többet. Ki hinné el egyébként is, ha ilyet mondanánk? És egy rakás unalmas, döcögő, sehová sem vezető kapcsolatkezdet után miért is ne kattannánk rá arra, aki zsigerileg vonz?
Ez a nagy csapda: ha véletlenül rábukkanunk a nemezisünkre, akkor szinte biztos, hogy nem akarjuk elengedni, még akkor sem, ha történetesen látjuk, hogy pont olyan, mint az az exünk, aki a legnagyobb szenvedéseket okozta nekünk a múltban és akiből alig bírtunk kigyógyulni. Minél inkább emlékeztet rá, annál inkább meg akarjuk magunkat győzni arról, hogy kaptunk egy második, harmadik esélyt, most ugyanazzal a személyiségtípussal mégis működni fog, mert annyival érettebbek vagyunk és ezúttal nem rontjuk el… Ezúttal minden más lesz…
De a legritkább esetben lesz minden más. Legfeljebb abban tudunk fejlődni, hogy a ciklus gyorsabban érjen véget. Ha az első ilyen kapcsolatunk 10 évig tartott, a második már csak ötig, lehet, hogy a harmadik feleannyi ideig. Vagy csak néhány hétig, mert sokkal gyorsabban azonosítjuk a mintázatokat és jövünk rá arra, hogy mi nem működik.
De legjobb lenne ezeket a megrázó kalandokat teljesen elkerülni.
Főleg, ha annyira kiborít minket, hogy ez mindenki másra is hatással lesz: legfőképpen a velünk élő gyerekeinkre, aki adott esetben egy teljesen új szülővel találkozhat, aki kifordult önmagából és nem is képes velük foglalkozni.
Ezért gondolom azt, hogy online ismerkedésnél nem kell elsietni az első randit: ugyanis az red flag-ek, a vörös zászlók, amelyek azt jelzik, hogy adott személy mennyire veszélyes számunkra, már írásban, telefonon is elég jól felmérhetők, azonosíthatók, meglehetős találati biztonsággal szúrjuk ki azokat a viselkedésmintákat, amelyek figyelmeztetnek: az illető csak bajt hoz a fejünkre.
Az is egy tanulási folyamat, hogy rávegyük magunkat: ne a gyerekkori traumáinkra keressük a gyógyírt és ne azok határozzák meg a párválasztásunkat – aki hosszú távon jó partnerünk lehet, az első pillanatban nem biztos, hogy zsigerileg hat ránk… Lehet, hogy kifejezetten csak baráti érzelmeket támaszt bennünk. Ilyenkor ne adjuk fel a dolgot, mert lehet, hogy a levegő szikrázásának hiánya inkább jó jel, ha egyébként értékend, emberi minőség szempontjából kifejezetten jó az összhang és van miről beszélnünk, de főleg: úgy érezzük, hogy értékelnek és tisztelnek. Ha tudunk együtt nevetni, derűs az alaphangulat, és a lassú közeledés sokkal inkább jellemzi az ismerkedést, mint a gyors egymásra kattanás.
Ehhez persze nem kevés önfegyelem és önismeret kell: ha eddig mindig drámai lefolyásúak voltak a kapcsolataink, akkor valószínűleg először önmagukon kell dolgoznunk.
